箏と尺八

Ma a legtöbben a kotót és a sakuhacsit társítják a japán hagyományos zenéhez, pedig egészen különböző helyekről indultak. A koto az Edo-kori vak zenészek céheinek hangszere volt, akik kifinomult, szalonba illő kamaraművészetként tanították. A sakuhacsi a vándorló Fuke-zen szerzeteseké volt, akik légzésgyakorlatként játszottak rajta. A Meidzsi-korra a kettő találkozott, a samiszennel együtt, a szankjokunak nevezett együttesi zenében.

A válogatás egy kumiutával indul – ez a kotoének legrégebbi formája, amelyben a játékos egyszerre énekel és játszik –, majd egy 1966-os rádiós hangverseny következik, amely három évszázad repertoárját öleli fel, végül Szavai Tadao 1970-es duettje, amelyből kiderül, milyen természetesen fogadták be a hangszerek az új műveket. Egy Tozan-iskolai szóló honkjoku és egy portlandi kotoegyüttes rövid élő műsora zárja.

Figyeld a kotón a bal kezet: a húrlábak mögött lenyomja a húrokat, hogy elhajlítsa a hangot. A sakuhacsin figyeld a lélegzetet, amely önálló hang, nem melléktermék.