和太鼓

Hogyan hallgassuk

Egy kumi-daiko együttesben minden dobnak megvan a feladata. A kicsi, szorosan fűzött sime-daiko magas és száraz hangú. Megadja és váltja a tempót, és gyakran a dzsiucsit játssza, az alapritmust, amely összetartja a csoportot. A hordó alakú nagadó-daiko, különösen a közepes méretű csú-daiko, viszi a fő ritmust. Az ó-daiko, az együttes legnagyobb dobja, egyenletes alaplüktetést és ellenritmust ad. Sok darab egy orosival kezdődik, egy egyes ütésekből álló pergővel, amely az ütések közti nagy szünetekkel indul, és gyors pergéssé gyorsul.

Figyelj arra is, ami nem dob. Egy kis kézi gong, az atarigane gyakran tartja az ütemet, és fuvolák, például a sinobue is csatlakozhatnak. A játékosok bekiáltásokkal (kakegoe) jeleznek egymásnak és változtatják az energiát. Ebben a hangtömegben az ütések közti szünetek is számítanak. A játékosok a máról, az ütések közti térről úgy beszélnek, mint a frázis részéről.

Rövid történet

A hatodik századra már voltak dobok Japánban: Gunma prefektúrából való agyag haniva-figurák egy férfit ábrázolnak, aki a vállán függő hordódobot üt. Az évszázadok során a taiko jelzésre szolgált a háborúban, szólt az ünnepeken, valamint a gagakuban, a nó- és a kabukiszínházban. A sintó kagurában és a buddhista Bon-táncokon a szertartás és a táncosok ritmusát tartja. Egy japán legenda a taiko eredetét Ame-no-Uzume istennőhöz köti, aki egy felfordított szakéshordón táncolt, hogy előcsalja barlangjából Amateraszu napistennőt.

Az együttesi taiko kezdete újabb és jól dokumentált. 1951-ben Ogucsi Daihacsit, egy naganói, dzsesszen iskolázott dobost felkérték, hogy értelmezzen újra egy régi taikodarabot a Szuva-szentély számára. A nyugati dobfelszerelés ihletésére minden játékosnak más dobot adott: a sime-daiko pergődobként, a nagadó-daiko lábdobként működött. Együttese, az Oszuva Daiko teremtette meg a mintát. 1959-ben Tokióban az Oedo Szukeroku Daiko követte. Den Tagajaszu a Szado-szigeten fiatal dobosokat gyűjtött össze az Ondekoza együttesbe, és 1981-ben a tőle elvált tagok megalapították a Kodót, amely ma a világ legismertebb együttesei közé tartozik.

A taiko 1968-ban érte el Észak-Amerikát, amikor Tanaka Szeiicsi megalapította a San Francisco Taiko Dojót. Hamarosan követte a Los Angeles-i Kinnara Taiko és a San Jose Taiko. Sok japán származású amerikai és kanadai számára ezek az együttesek a gyökereik felfedezésének útjává váltak, és a 2000-es évek közepére csak az Egyesült Államokban mintegy 200 együttest becsültek.

Kezdésnek

Kezdd a Tampa Taiko ünnepi dobolásával, a Macuri daikóval (2012), és ugyanennek az együttesnek a nagydob köré épülő Ódaiko című darabjával. A taikót régebbi közegében a 2017-es felvétel mutatja meg: Imadobok a Cukuba-hegyi szentélyben. Továbbiak a Taiko közelről és messziről válogatásban, magukról a dobokról pedig a japán dobok oldala szól.

Kérdések

Mi a taiko?

A taiko a dob japán neve. Japánon kívül rendszerint a vadaikónak nevezett japán dobokat és a rajtuk játszott együttesi dobolást, a kumi-daikót érti alatta mindenki.

Ki találta fel az együttesi taikót?

Ogucsi Daihacsinak tulajdonítják a kumi-daiko megteremtését 1951-ben, Oszuva Daiko nevű együttesével. Az Ondekoza, később pedig a Kodo vitte el a stílust a világ közönségéhez.

Milyen dobokat használnak egy taikoegyüttesben?

A legtöbb együttes több méretű, hordó alakú nagadó-daikót, a tempóhoz és az alapritmushoz kicsi, kötéllel vagy csavarral feszített sime-daikót, valamint egy ó-daikót, az együttes legnagyobb dobját használja.