神楽
Sintó szertartászene
A kagura (神楽) a sintó szertartások zenéje és tánca: dalok és táncok, amelyeket a kamiknak, az isteneknek ajánlanak fel szentélyi szertartásokon és ünnepeken. A szót általában a kamukura, „az istenek ülőhelye” kifejezésből eredeztetik, arról a helyről, ahová az isteneket leszállni hívják.
- 鶴岡八幡宮の秋の祭儀Tsurugaoka Hachimangū no aki no saigi — Őszi szertartási zene a Tsurugaoka Hachimangūban2:23
- 伏見稲荷の神事Fushimi Inari no shinji — Szertartás a Fushimi Inari szentélyben4:33
Kísérőszöveg
Kagurát Japán-szerte hallani a szentélyekben, és alkalmanként buddhista templomokban is. A japán források két nagy családra osztják: a mikagurára, a császári palota kagurájára, és a szato-kagurára, a városokban és falvakban élő számos kaguraformára.
Hogyan hallgassuk
A hangzás attól függ, melyik kagurát halljuk. A császári mikagura az udvari hagyományhoz tartozik, és a gagaku részének számít. Szent dalait, a kagura-utát férfikórus énekli, olyan fuvolák kíséretében, mint a kagurabue vagy a hicsiriki, továbbá a vagon citerával és a sakubjósival, egy pár fa csattogóval. A zene lassú és ünnepélyes, és régóta éjszaka, máglya körül adják elő.
A falusi kagura gyakran hangosabb és színpadiasabb. A helyi ünnepeken gyakran taikodobok kísérik. Figyelj a csengőkre is. A szentélyszolgálónők (miko) gyakran kagura szuzuval táncolnak, egy rövid nyéllel, amelyen több sorban apró csengők függnek, és ennek csörgése jelöli a táncos mozdulatait. Sok helyi forma maszkokat is használ, és mítoszokból vagy a szentély történetéből vett történeteket jelenít meg.
Rövid történet
Japán legrégebbi krónikái, a Kodzsiki és a Nihon soki őrzik azt a legendát, amelyet leggyakrabban a kagura eredeteként mesélnek el. Amikor Amateraszu napistennő elbújt egy barlangban, és a világ elsötétült, Ame-no-Uzume istennő addig táncolt a barlang előtt, amíg az istenek nevetése elő nem csalta Amateraszut. A hagyomány szerint a kagura ettől a tánctól ered.
A kagura a hagyomány szerint a Heian-kor közepére nyerte el kiforrott formáját. A palotai kagurát hivatalosan 1002-ben, más források szerint 1005-ben intézményesítették, eleinte kétévente, később évente tartották. Egyszerűsített változatát ma is minden decemberben előadja a Császári Udvartartási Hivatal Zenei Osztálya.
Az udvartól távol a szato-kagura elterjedt és átalakult. A kutatók típusokba sorolták, köztük a szentélyszolgálónők táncait, a Szada-szentély szertartásain alapuló izumói stílust, a judate kagurát, amelyben forró vízzel fröcskölik le és tisztítják meg a táncosokat és a nézőket, valamint a sisi kagurát, amelyben egy oroszlánfej jelképezi az istenséget. A gyakorlatban ezek a kategóriák gyakran összemosódnak. A Szada-szentély szent tánca és a Hajacsine-kagura egyaránt felkerült az UNESCO szellemi örökségi listájára. A kagurát a nószínház egyik forrásaként is számon tartják.
Kezdésnek
Az oldal mindkét felvétele szentélyi szertartáson készült. Kezdd az Őszi szertartási zene a Curugaoka Hacsimangúban (2017) című felvétellel, aztán jöhet a Szertartás a Fusimi Inari-szentélyben (2025), ahol a taiko is az együttes része. További szentélyi és templomi hangok a Japán templomai és szentélyei válogatásban.
Kérdések
- Mi a kagura?
- A kagura sintó szertartászene és tánc, amelyet a szentélyekben a kamiknak felajánlásként adnak elő. A császári palota udvari szertartásától, a mikagurától a falusi szato-kagura számos tájegységi formájáig terjed.
- Milyen hangszereket használnak a kagurában?
- A császári mikagura fuvolákat vagy hicsirikit, a vagon citerát és fa csattogókat használ, férfikórussal. A falusi kagura gyakran taikodobokat és fuvolákat használ, a táncosok pedig gyakran kagura szuzu csengőfákat tartanak.
- Mi a különbség a mikagura és a szato-kagura között?
- A mikagura a császári palota kagurája, amelyet udvari zenészek adnak elő, és a gagaku részének számít. A szato-kagura a helyi közösségek által Japán-szerte előadott kagura összefoglaló neve, sokféle tájegységi stílusban.