雅楽
Császári udvari zene
A gagaku (雅楽) Japán udvari zenéje: a császári udvartartás zenekari és táncos zenéje, amely az ázsiai kontinensről behozott repertoárból és őshonos japán dalokból és táncokból épült fel. Az UNESCO a japán hagyományos előadóművészetek legrégebbikének nevezi.
Itt még nincs felvétel.
Kísérőszöveg
Ma is játsszák a Császári Palota fogadásain és szertartásain, valamint színházakban szerte az országban. A Császári Udvartartási Hivatal Zenei Osztályának mesterei tanítják a tanítványoknak, és e mesterek közül sokan olyan családokból származnak, amelyeket régóta szoros szálak fűznek ehhez a művészethez.
Hogyan hallgassuk
Minden gagakudarab egyetlen fődallamon nyugszik, amelyet minden hangszer a maga változatában játszik, többnyire emlékezetből. Először a hicsirikire figyelj, erre a kis kettősnádas sípra, amelynek orrhangú, kitartó a hangja. Ez viszi a dallamot, és csúszva jut el egyik hangról a másikra. Fölötte a rjúteki harántfuvola ugyanannak a dallamnak egy változatát játssza magasabb fekvésben. Mindkettő mögött a só, a bambuszsípokból álló szájorgona tart ki hangfürtöket, amelyek a zene lassú, fénylő harmóniáját adják.
A kangen nevű hangversenyformában a fúvósokhoz húros hangszerek társulnak: a biva lant egyes hangokat és akkordokat üt meg, a koto pedig ismétlődő mintázatokat játszik. Az ütőhangszerek ritkán szólnak. A nagy taiko jelöli minden frázis fő hangsúlyát, a sóko gong megerősíti, a kis kakko dob pedig az egész együttest vezeti, és irányítja a tempóváltásokat. A táncos forma, a bugaku, a húros hangszerek nélkül szól.
Rövid történet
A gagaku több forrásból táplálkozott. A tógaku, a „bal oldal zenéje”, nagyrészt a Tang-kori Kína lakomazenéjéből ered. A komagaku, a „jobb oldal zenéje”, a Koreai-félszigetről jött. A nyolcadik században Indiából és a mai Vietnam területéről is érkezett zene. Ezek a behozott stílusok őshonos formákkal egyesültek: a kuniburi no utamaival, a sintóhoz és az udvarhoz kötődő régi dalokkal és táncokkal, valamint a hangszerkíséretes énekelt költészettel.
A zene a Heian-korban, a tizedik század táján nyerte el közel mai formáját. A mai palotazenészek többsége olyan játékosok leszármazottja, akik az 1868-as Meidzsi-restauráció után Tokióba költöztek. A japán kormány 1955-ben nemzeti kinccsé nyilvánította a gagakut és a bugakut, az UNESCO pedig 2009-ben felvette a gagakut az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.
A gagaku a palotán túlra is elér. A sintó szertartászene császári formáját, a mikagurát is a részének tekintik; lásd a kagura oldalt.
A Kotonén
A Kotonén egyelőre nincs gagakufelvétel. Az egyetlen, amely korábban szerepelt, egy 1941-es kereskedelmi lemez, nem bizonyult szabadon megoszthatónak, ezért levettük. Az 1928-tól készült japán gagakulemezek 2029-től évről évre szabaddá válnak az Egyesült Államokban, és ahogy ez megtörténik, felvesszük őket.
Kérdések
- Mi a gagaku?
- A gagaku Japán hagyományos udvari zenéje és tánca, amely a Tang-kori Kínából és Koreából származó repertoárt őshonos japán dalokkal és táncokkal ötvözi. Nagyjából a tizedik századra nyerte el közel mai formáját, és ma is a Császári Udvartartási Hivatal Zenei Osztálya adja elő.
- Milyen hangszereket használnak a gagakuban?
- A fúvósok a hicsiriki (a dallamot vivő kettősnádas síp), a rjúteki fuvola és a só szájorgona. A hangversenydarabokban a biva lant és a koto is megszólal, az ütőhangszerek pedig a kakko dob, a taiko és a sóko gong.
- Játsszák még ma is a gagakut?
- Igen. A Császári Palota fogadásain és szertartásain, valamint Japán-szerte színházakban adják elő, és a Császári Udvartartási Hivatal Zenei Osztályán mesterről tanítványra száll.
- Mi a különbség a kangen és a bugaku között?
- A kangen hangversenyzene fúvósokra, húros hangszerekre és ütőhangszerekre. A bugaku táncos zene, és húros hangszerek nélkül játsszák.