笙
Szájorgona
A só (笙) japán szájorgona: tizenhét karcsú bambuszsíp áll függőlegesen egy kis szélládában, és minden megszólaló sípban szabad fémnyelv van. A gagaku, Japán udvari zenéje három fúvós hangszerének egyike, amelyben a dallam mögötti lassú, kitartott akkordokat adja.
Itt még nincs felvétel.
Kísérőszöveg
Alakja állítólag a pihenő, szárnyát felhajtó főnixre emlékeztet, ezért hósónak (鳳笙), főnix-sónak is nevezik.
A hangszer
A sípok körben állnak egy csésze alakú fa szélládán, amelyet a légmentes záráshoz gyakran lakkoznak, oldalán fúvókával. A tizenhét sípból tizenöt szól. A másik kettő néma; egy beszámoló szerint a főnix szárnyaként tartják meg őket, és talán a hangszer szimmetriája kedvéért is. Minden nyelvet méhviasz és fenyőgyanta felmelegített keverékével rögzítenek a helyére, és viasz és ólom keverékének apró pöttyeivel hangolnak. Egy síp csak akkor szólal meg, ha a játékos befogja a lyukát.
A só akár be-, akár kilélegzik a játékos, megszólal, így hosszan kitarthat egy hangot, csak egy enyhe megtöréssel, amikor a légzés irányt vált. A lélegzet nedvessége lecsapódik a nyelveken, elhangolja, sőt el is némíthatja őket, ezért a játékosok a darabok előtt és között kis faszenes parázstartó vagy elektromos melegítő fölött melegítik a hangszert.
Hogyan hallgassuk?
A gagakuban a só aitakét (合竹) játszik: együtt lefogott, több hangból álló hangfürtöket. Tizenegy alap-aitake létezik, és a játékos fokozatosan halad egyikből a másikba, így a harmónia inkább alakot vált, mintsem átkapcsol. A hicsiriki orrhangú dallama és a magasabban kanyargó rjúteki alatt a só adja az együttes egyenletes, fénylő alapját. Az olyan énekelt udvari formákban, mint a szaibara és a róei, ehelyett egyes hangokat játszik, a csósi nevű előjátékokban és modális darabokban pedig saját különleges akkordjait használja.
Rövid történet
A só a Tang-kori kínai sengből származik, és a többi kontinentális udvari zenével együtt nagyjából a Nara-korban (710–794) érkezett Japánba. Általában kisebb kínai rokonainál. Japánban a tógaku, a kínai eredetű repertoár központi hangszere lett, a komagakuban, a koreai eredetű zenében azonban nem használják. Asikaga Takaudzsi sógun megtanult rajta játszani, és több császár is játszott rajta.
A 20. században a só átlépett az új zenébe. Mijata Majumi használta elsőként szólóhangszerként a kortárs zenében, és olyan zeneszerzők írtak neki, mint Takemicu Tóru, Hoszokava Tosio és John Cage.
A Kotonén
A Kotonén még nincs gagakufelvétel: az 1941-es lemezről, amely a birtokunkban volt, kiderült, hogy nem osztható meg szabadon. Az 1928-tól kiadott gagakulemezek 2029-től évről évre válnak szabaddá az Egyesült Államokban.
Kérdések
- Mi az a só?
- A só tizenhét bambuszsípból álló japán szabad nyelvsípos szájorgona, amelynek tizenöt sípja szól. A gagaku három fúvós hangszerének egyike, amelyben aitakénak nevezett kitartott akkordokat játszik.
- Hogyan játszanak a són?
- A játékos a szélláda fúvókájába fúj, és a lyukak befogásával választja ki, mely sípok szóljanak. Belégzésre és kilégzésre egyaránt szól, így szünet nélkül tarthatja az akkordokat.
- Miért melegítik a sójátékosok a hangszerüket?
- A lélegzet lecsapódik a fémnyelveken, ami elhangolja őket, és meg is akaszthatja a megszólalásukat. A játékosok előadás előtt és közben kis parázstartó vagy elektromos melegítő fölött melegítik a sót, hogy a nyelvek szárazak maradjanak.
- Ugyanaz a só, mint a kínai seng?
- A só a Tang-kori sengből származik, és ugyanazon a szabad nyelvsípos elven működik, de általában kisebb. A mai kínai seng nagyobb, és szélesebb a hangterjedelme.