A lélegzet mint zene: sakuhacsi honkjoku

Egy fuvola, egy lélegzet

A sakuhacsi vastag bambuszcső, a szár gyökér felőli végéből vágják, négy lyukkal elöl és eggyel hátul. Nincs benne nád, és nincs fúvóka, amely a hangot egyenletesen tartaná: a zenész egy éles peremre fúj a cső tetején, ahogy egy üveg szájára fújnánk. Ettől nehéz rajta játszani, és ettől nagyon szabad. A fej lebillentésével vagy felemelésével, a meri és kari nevű technikával, a zenész messze a fogólyukak adta hang alá vagy fölé hajlíthat egy hangot.

Az első felvétel, a Honte csósi, egy sirabe vagy csósi: rövid darab a hang „kikeresésére”. Gyakran ezt tanulja meg először a tanítvány, és ezzel kezdődik egy játék is, hogy lecsendesedjen a lélegzet, és megszólaljon a fuvola hangja. Hallgasd úgy, mintha a saját füled bemelegítése volna. Nincs számolható ütem. Minden frázis egyetlen lélegzet, a levegő első érintésétől addig a pillanatig, amíg el nem fogy.

Szerzetesek kosárkalapban

Mintegy háromszáz évig ez a zene a komuszóké volt: vándorszerzeteseké, akik Japán útjait járták, és alamizsnáért fújták a sakuhacsit. Kolduló fuvolások már 1500 körüli képeken feltűnnek. Az 1600-as években sok gazdátlan szamuráj csatlakozott hozzájuk, és szektává szerveződtek, amelynek egyik központja a kiotói Mjóan-dzsi templom lett. Egész fejüket mély fonott kosár, tengai takarta, és a sógunátustól elnyerték a jogot, hogy játszva szabadon járják az országot. Játékukat szuizennek, „fújó zennek” nevezték.

A szektának megvolt a maga eredettörténete. Egy kínai zen szerzetes, Puhua (japánul Fuke) kézi csengőt rázva járta az utcákat; egy ember, aki a tanítványa akart lenni, bambuszfuvolát készített, hogy utánozza a csengő hangját; és a zene a 13. században került Japánba. A történészek ma kitalációnak tartják ezt a leszármazást, amelyet 1795-ben írtak le, hogy tiszteletre méltó múltat adjanak a szektának. A zenében mégis tovább él: sok honkjoku címe így végződik: reibo, „vágyakozás a csengő után”.

1871-ben, a Meidzsi-restauráció után az új kormány feloszlatta a szektát, és néhány évig tilos volt sakuhacsin játszani. A darabokat a templomokban adták tovább zenészről zenészre, mintegy negyven templom őrizte a maga gyűjteményét, így sok minden elveszett. Ami megmaradt, részben Kuroszava Kinkónak (1710–1771) köszönhető, aki egy évszázaddal korábban templomról templomra járt, darabokat gyűjtött, és világiakat is tanított.

Az üres harang

A második felvétel, a Kjorei, „Üres harang”, egyike annak a három darabnak, amelyet a hagyomány a legrégebbinek és legszentebbnek tart, a Kokú és a Mukaidzsi mellett. Neve egyenesen Puhua csengőjére utal. Semmi díszítés nincs benne: hosszú hangok, lélegzetenként egy, mindegyik hagyva, hogy kicsengjen és elhaljon. Itt Riley Lee játssza; folytathatod a párdarabjával, a Kokú, „Üres ég” című darabbal, amelyet a hagyomány szerint a szekta egyik szerzetese, Kjocsiku hallott álmában.

A szekta egy régi mondása foglalja össze a célt: icsion dzsóbucu, „megvilágosodás egyetlen hangban”. Vita tárgya, hogy a komuszók meditációnak tekintették-e a játékukat úgy, ahogy ma szokás. Egyes kutatók szerint a spirituális kép nagy részét később tették hozzá, részben nyugati zenészek. De a teológia nélkül is hallható, mit tesz ez a zene: lelassít a légzés tempójára.

A köztes tér

A japánban van egy szó, a ma, a közre vagy szünetre, egy olyan résre, amelyet érzünk, és nem üres. A sakuhacsijátékosok a két frázis közötti csendre használják. Ezt a csendet nem mérik, de nem is tétlen: benne készül a következő frázis, és ha a zenész figyelme kihagy, a darab szétesik.

Figyeld a ma-t az utolsó két felvételen, amelyeket Kakizakai Kaoru választott a Kotone számára. A Szokkan, „A lélegzet szemlélése”, többnyire a mély regiszterben marad, ahol minden hangot kitartanak és figyelnek. A Daha, „Hullámverés”, rövid, és a hagyomány szerint egy útkereszteződésben álló kolduló szerzetes dallama. Mindkettőben figyeld meg, milyen hosszúak a csendek, és hogyan változtatják meg az utánuk következő hangot.

Két zenész, egy mester

Riley Lee Texasban született, Hawaiin nőtt fel, és Sydney-ben él. Kakizakai Kaoru Csicsibuban született, Tokiótól északnyugatra. Mindketten ugyanannál a mesternél tanultak, Jokojama Kacujánál (1934–2010), a 20. század egyik nagy sakuhacsijátékosánál. Riley Lee II. Szakai Csikuhótól is tanult: tőle származik az itt hallható Honte csósi és a darvakról szóló Curu no szugomori változata. Így vándorol a honkjoku: nem papíron, hanem egyik zenész lélegzetéből a másikéba. Ennek az útnak a 8. lépése a mesterek és tanítványok láncait követi.

Ha többet szeretnél, Kakizakai Kaoru leghosszabb darabja itt a Szanja, „Hegyek és völgyek”. A honkjoku egy későbbi fajtájához, amelyet a 20. században már nem az útra, hanem a koncertterembe írtak, hallgasd meg a Tozan-iskola Ivasimizu című darabját.

Szavak

本曲 honkyoku

„eredeti darabok”: a sakuhacsi szólórepertoárja, szemben a kotóval és samiszennel játszott együttesi darabokkal

虚無僧 komusō

„az üresség szerzetese”: az Edo-kori Japán kolduló szerzetesei, akik mély kosárkalap alatt fújták a sakuhacsit

吹禅 suizen

„fújó zen”: a sakuhacsi játéka vallásos gyakorlatként

間 ma

köz, szünet: a hangok közötti tér, amelyet a zenészek a zene részének tekintenek

Máshol meghallgatható

• Riley Lee albumai a Bandcampen, köztük a Deep Night és az Empty Sky
• Kakizakai Kaoru saját oldala, felvételeivel és tanításával