尺八本曲
A sakuhacsi szólórepertoárja
A sakuhacsi honkjoku (尺八本曲) a sakuhacsi „eredeti darabjai”: többnyire szólóművek a hosszanti fújású bambuszfuvolára, amelyeket az Edo-kor vándorló komuszó szerzeteseitől örököltünk; ők a játékot a meditáció egyik formájának tekintették.
Kísérőszöveg
A honkjoku szó jelentése „eredeti zene”. A sakuhacsijátékosok azért használják, hogy megkülönböztessék ezt a szólórepertoárt a gaikjokutól, a „külső zenétől”, vagyis azoktól az együttesi daraboktól, amelyeket kotóval és samiszennel játszanak.
Hogyan hallgassuk
A honkjoku tempóját hagyományosan a játékos légzése szabta meg, így egy frázis rendszerint egy lélegzetnyi ideig tart, és a következő levegővétel előtti szünet is a zene része. Egyenletes lüktetés gyakran nincs. Ehelyett figyeld, hogyan formálódik minden hosszú hang: hogyan indul, duzzad, hajlik és halkul el.
A sakuhacsinak mindössze öt hanglyuka van, négy elöl és egy hátul, pentaton skálára hangolva. A köztes hangokat a játékosok úgy érik el, hogy megváltoztatják a fúvókán átáramló levegő szögét. Az áll lefelé billentése (meri) mélyíti, felfelé billentése (kari) emeli a hangot, akár egy egész hangnyit vagy annál is többet. Mivel egy hangmagasság gyakran többféleképpen is lefogható vagy megfújható, mindegyik a maga színével, a honkjoku erősen épít ezekre a hangszínárnyalatokra. Némi fúvászaj mindig a hangzás része, és a játékosok egy komi buki nevű pulzáló légzéstechnikát is használnak.
Rövid történet
A sakuhacsin játszó kolduló szerzetesek, akiket eleinte komoszónak („gyékényes szerzeteseknek”) hívtak, 1500 körülről való festményeken és szövegekben jelennek meg. A tizenhetedik században sok gazdátlan szamuráj csatlakozott hozzájuk, és szektává szerveződtek, amelynek központja a kiotói Mjóandzsi lett. Mély, tengai nevű kosárkalapot viseltek, és a sógunátustól jogot nyertek arra, hogy játszva vándoroljanak és koldoljanak. Játékukat szuizennek, „fújó zennek” kezdték nevezni. Az a történet, hogy a szekta a kínai Puhua (japánul Fuke) zen mestertől ered, egy 1795-ös szövegből származik, amelyet a történészek ma kitalációnak tartanak. A Fuke-sú („Fuke-szekta”) név a tizenkilencedik században honosodott meg.
Egy számítás szerint mintegy negyven komuszó templom őrizte a maga darabgyűjteményét. Kuroszava Kinko mester (1710–1771) végigjárta ezeket a templomokat, összegyűjtötte a helyi kompozíciókat, és több mint harminc darabot dolgozott fel vagy komponált. Ezek lettek a Kinko-rjú repertoárjának magja, és ő világi játékosokat is tanított sakuhacsira.
A Meidzsi-restauráció után a kormány 1871-ben feloszlatta a szektát, és néhány évre betiltották a sakuhacsijátékot. Mivel a honkjokut a szektán belül ismétléssel és gyakorlással adták tovább, a repertoár nagy része elveszett. Későbbi iskolák vitték tovább, köztük Nakao Tozan (1876–1956) Tozan-rjúja, amelynek újabb darabjait modern honkjokunak tekintik, és a több templomi hagyományból merítő Mjóan-stílusok.
Kezdésnek
Az oldalon szereplő honkjoku az Ivasimizu, „Sziklából fakadó víz”, Iburozan 2010-es felvételén. A lélegzetre figyelj, ne a dallamra. Az, hogy hol kezdődik és hol végződik egy hang, ugyanannyit elárul, mint maguk a hangmagasságok.
Kérdések
- Mi a sakuhacsi honkjoku?
- A honkjoku, az „eredeti darabok”, a sakuhacsi bambuszfuvola szólórepertoárja. Az Edo-kori Japán komuszó szerzeteseitől származik, akik meditációs gyakorlatként játszották, és ezt szuizennek, „fújó zennek” nevezték.
- Kik voltak a komuszók?
- A komuszók, „a semmi papjai”, kolduló világi buddhisták voltak, sokan szamurájszármazásúak, akik kosárkalapot húztak a fejükre, és sakuhacsin játszva vándoroltak. A Tokugava-sógunátus alatt különleges jogokat kaptak, 1871-ben pedig feloszlatták őket.
- Miért nincs a honkjokuban egyenletes ritmus?
- A honkjoku frázisainak tempóját hagyományosan a játékos légzése szabja meg, nem egy ütem. Egy frázis általában egy lélegzetnyi ideig tart, és a lélegzetek közötti csend a darab része.