浪花節

Hogyan hallgassuk

Ketten osztoznak a színpadon. Az elbeszélő, a rókjokusi középen áll, és két mód között vált. A fusi az énekelt részek, amelyek megteremtik a jelenetet, és kifejezik, mit éreznek a szereplők. A tanka a beszélt párbeszéd, amelyben az elbeszélő sorra megjeleníti az egyes szereplőket. Az előadóknak régi mondásuk van arról, mi a legfontosabb: első a hang, második a dallam, harmadik a beszéd.

A másik szereplő a samiszenjátékos, a kjokusi. A nanivabusi a nehéz, vastag nyakú samiszent használja, szanszagari nevű hangolásban, kis pengetővel játszva. Van szövegkönyv, de írott kotta nincs, így a két előadónak szorosan figyelnie kell egymásra. Egy mai elbeszélő a színpadi párbeszédüket egy dzsesszszessönhöz hasonlította. Figyeld, hogyan válaszol a samiszen az énekhangnak, és hogyan hajtja előre, ahelyett hogy egyszerűen követné.

Rövid történet

A nanivabusi régebbi vándorművészetekből merített: a csobokure és a csongare tréfás kántálásából, a szaimon nevű balladákból és a szekkjóbusi vallásos elbeszéléseiből. A Kanszai-vidéken egy rokon stílust ukare-businak hívtak. Bár a név Nanivára, Oszaka régi nevére utal, maga a „nanivabusi” elnevezés Tokióban honosodott meg. Előadói éveken át vásártereken és forgalmas tereken, rögtönzött bódékban dolgoztak. A források nem egyeznek abban, pontosan mikor szerveződtek, de úgy tűnik, 1879 táján már szórakoztatóművészként rendelkeztek engedéllyel.

A következő két évtizedben a művészet fedett térbe költözött. 1900-ra a tokiói varietészínházak több mint harmada a nanivabusit hirdette fő műsorként. Az első felvétel 1903-ban készült, 1906 pedig a népszerűség nagy hullámát hozta Tokióban. 1907-ben Tócsúken Kumoemon elbeszélő huszonhét napon át egymás után megtöltött egy nagy tokiói színházat, és a nanivabusi olyan színházi szórakozássá vált, amely ezer vagy még több ülőhelyet is meg tudott tölteni.

Az újságok „rókjokunak” kezdték nevezni a művészetet, és a Sóva-korban ez a név fokozatosan felváltotta a régit. A rádió és a lemezek a városokból vidékre is elvitték. A korai Sóva-évek csúcspontján mintegy 3000 elbeszélő működött országszerte. A háború után népszerűsége meredeken visszaesett. Ma is vannak állandó otthonai, köztük a tokiói Aszakuszában a Mokubatei terem és egy oszakai terem az Isszindzsi templom mellett.

Kezdésnek

A Sinsógai, azaz „Új élet”, 1906-ban készült Szuehirotei Tacumaru előadásában, énekhangra samiszennel. Abból az évből való, amikor a nanivabusi Tokióban virágzott, három évvel a műfaj első felvétele után.

Kérdések

Mi a nanivabusi?

A nanivabusi, más néven rókjoku, japán elbeszélő ének, amelyben egy előadó váltakozó énekelt és beszélt részekben mond el egy történetet, samiszenjátékos kíséretével. A korai Meidzsi-korban utcai előadásként kezdődött, és a huszadik század első felében a vezető népszerű szórakozások egyike volt.

Mi a különbség a nanivabusi és a rókjoku között?

Ugyanarról a művészetről van szó. A nanivabusi a régebbi név. A rókjoku az újságok révén terjedt el, és a Sóva-korban vált szokásos elnevezéssé.

Milyen hangszer kíséri a rókjokut?

Egy vastag nyakú samiszen, szanszagari hangolásban, kis pengetővel játszva. Játékosát kjokusinak hívják; írott kotta nélkül dolgozik, szorosan követve az elbeszélőt.