가야금 伽倻琴

A hangszer

A mozgatható húrlábakat andzsoknak hívják, és ha elcsúsztatnak egyet, megváltozik a húrja hangmagassága. Két hagyományos formája van. A régebbi phungnju vagy popkum kajagum, amelyet udvari és kamarazenéhez, valamint dalok kíséretéhez használnak, nagyjából 160 centiméter hosszú, teste egyetlen darab császárfából van kivájva, húrjai pedig egymástól távol futnak, a lassú zenéhez. A 19. században a szandzsóval együtt megjelent szandzso kajagum rövidebb, nagyjából 142 centiméter, császárfa fedőlappal és keményebb fából készült hátlappal, húrjai pedig közelebb vannak egymáshoz a gyors futamokhoz. Ma ez a gyakoribb. A hagyományos kajagumon selyemhúrok vannak, bár a 20. század vége óta néhány zenész nejlont használ. A 18, 21 vagy 25 húros modern hangszerek az új zenéhez készültek.

A zenész hagyományosan törökülésben ül a földön, a hangszer feje a jobb térdén nyugszik, a vége a földön.

Hogyan hallgassuk?

A jobb kéz a húrláb felőli végen pengeti és pattintja a húrokat. A bal kéz a húrlábak túloldalán dolgozik: lenyomja a húrokat, hogy emelje a hangmagasságot, meghajlítson egy hangot, vagy vibrátóval megremegtesse. A hangja lágy és közeli, és a bal kéz teszi énekessé: a szandzsóban az érzelem nagy része abban rejlik, hogyan hajlít meg és hagy remegni a zenész egyetlen hangot. Az udvari zenekarban a kajagum visszafogottabb, egy szín a fúvósok és vonósok között, ahogy a Jominrakban is.

Rövid történet

Az 1146-ban összeállított, a Három Királyság koráról szóló Szamguk szagi szerint a kajagumot a 6. század körül, a Kaja-szövetségben készítették Kaszil király parancsára, aki látott egy régi kínai citerát. A király Uruk zenészt bízta meg, hogy írjon rá zenét. Amikor Kaja veszélybe került, Uruk magával vitte a hangszert Sillába, ahol tovább hagyományozódott. A régészet szerint a hangszer még régebbi is lehet: Dél-Csolla tartományban egy kajagum nagyjából Kr. e. 1. századi töredékeit ásták ki.

A szandzso, amelyet a 19. század végén először kajagumra alkottak, szólóhangszerré tette. A kajagum szandzsót sok, mesterekről elnevezett iskolában játsszák, köztük Kim Csukpha, Szong Kumjon, Kim Jundok és Cshö Okszam iskolájában, és az 1960-as évektől olyan zeneszerzők írtak rá új zenét, mint a kajagummester Hvang Pjonggi (1936–2018).

Ezzel kezdd

A hangszert egyedül a Kajagum szandzso, Kim Csukpha iskolája felvételen hallhatod, Mun Gjonga játékával, Csong Dzsunhóval a csanggun, 2014-ben, a Nemzeti Kugak Központban. Aztán hasonlítsd össze a rokonaival A citerák családja című állomáson.

Kérdések

Mi az a kajagum?

A kajagum koreai pengetős citera, hagyományosan tizenkét selyemhúrral, mindegyik mozgatható húrlábon. A jobb kéz pengeti a húrokat, a bal kéz a húrlábakon túl lenyomja őket, hogy hajlítsa és megremegtesse a hangokat.

Ugyanaz a kajagum, mint a kucseng vagy a koto?

Nem, de rokonok. Mindhárom hosszú citera, minden húr alatt mozgatható húrlábbal. A kajagumnak hagyományosan tizenkét selyemhúrja van, a legelterjedtebb modern kucsengnek viszont 21, és játékosai általában ujjpengetőt viselnek.

Hány húrja van a kajagumnak?

Hagyományosan tizenkettő. A 18, 21 vagy 25 húros modern változatokat azért fejlesztették ki, hogy az új zenéhez szélesebb hangterjedelmet adjanak.