琵琶
Kínai lant
A pipa (琵琶, pípá) kínai négyhúros lant körte alakú fatesttel és hosszú érintősorral; függőlegesen tartják, és a jobb kéz körmeivel pengetik. Csaknem kétezer éve játszanak rajta Kínában, és ma is az egyik legnépszerűbb kínai hangszer.
Kísérőszöveg
A japán biva, a koreai pipa és a vietnami đàn tỳ bà mind tőle származik.
A hangszer
Az érintők szokatlanul magasak, így a játékos ujjai és a húrok soha nem érnek hozzá a deszkához közöttük. Ezért a bal kéz messze elhajlíthatja a húrokat, majd visszaengedheti, széles vibrátót és csúsztatásokat keltve. A korai Ming-kori hangszereken nagyjából tíz érintő volt, számuk az évszázadok során nőtt; az 1920-as és 1930-as években 24-re emelkedett, egyenlő félhangokra hangolva. A húrok egykor sodrott selyemből készültek, ma nejlonnal bevont acélból, amely túl erős a természetes körömhöz, ezért a játékosok műanyag vagy teknőcpáncél műkörmöket ragasztanak az ujjbegyükre.
Maga a név állítólag a játékmódot írja le. Egy Han-kori szótár szerint a pi a jobb kéz kifelé irányuló, a pa a befelé irányuló mozdulata.
Hogyan hallgassuk?
A pipa legismertebb hangja a luncse nevű tremolo, amelyben a jobb kéz minden ujja és a hüvelykujja gyors egymásutánban üt meg egy húrt, így egyetlen hang mintha kitartana. Körülötte egyes pengetések, söprések, akkordok és flageolethangok szólnak, a bal kéz pedig hajlításokat és vibrátót ad hozzá.
A hagyományos darabok két nagy csoportba sorolhatók. A ven, vagyis „polgári” darabok lassabbak, halkabbak és lírikusak, gyakran szerelemről, bánatról vagy tájról szólnak. A vu, vagyis „harci” darabok gyorsak és lendületesek, gyakran csatákat ábrázolnak olyan hanghatásokkal, mint a hangszer testének megütése vagy a húrok összecsavarása, amely cintányért utánoz. A harci darabok közül a Tíz oldalról bekerítve a leghíresebb.
Rövid történet
A kínai szövegek nagyjából a 2. században említik először a pipát, és már a korai szerzők is úgy tartották, hogy az északi és nyugati népektől érkezett. A körte alakú lant valószínűleg a Selyemúton jött Közép-Ázsiából vagy Indiából. Fénykorát a Tang-korban élte, a császári udvar egyik fő hangszereként, és Tang-kori példányokat a japán Sószóin őriz. A Tang-kori játékosok nagy pengetőt használtak, ahogy a bivajátékosok ma is. A Ming-korra az ujjal való játék lett a szokásos technika, a Csing-korra pedig a hangszert többnyire függőlegesen tartották, nem vízszintesen.
Az első nagy példányszámban kiadott szólódarab-gyűjtemény, Hua Qiuping szerkesztésében, 1819-ben jelent meg, és elsőként írt le több ma igen ismert darabot. A dél-kínai nankuan kamarazenében egy régebbi forma él tovább: a pipát ott még vízszintesen, gitárszerűen tartják, és megőrizte a hagyományos tizenhat érintőt. A 20. század vége óta olyan játékosok, mint Wu Man, új zenébe is bevitték a hangszert, kínai és nyugati zeneszerzők műveit bemutatva.
Ezzel kezdd
Wu Man, valószínűleg a nemzetközileg legismertebb pipajátékos, a Brooklyn Folk Arts sorozat kínai műsorában játszik, Tien-juo Wang (kaohu) és Yang Yi (cseng) mellett.
Kérdések
- Mi az a pipa?
- A pipa kínai pengetős lant négy húrral, körte alakú testtel és sok magas érintővel. Függőlegesen tartják, és körömmel játsszák, ma általában az ujjbegyekre ragasztott műkörmökkel.
- Hogyan szól a pipazene?
- Védjegye a jobb kéz mind az öt ujjával keltett, hullámzó tremolo. Repertoárja a lassú, lírai „polgári” daraboktól az ütős hatásokkal csatákat ábrázoló gyors „harci” darabokig terjed.
- Rokona a pipa a bivának?
- Igen. A japán biva a pipától származik, amely a Tang-korban jutott el Japánba; a bivát ma is azzal a nagy pengetővel játsszák, amelyet a Tang-kori pipajátékosok használtak.